Van az úgy, hogy az ember fia azt érzi, összecsapnak felette a hullámok, minden összeesküdött ellene, és hogy már nem lehet nehezebb. Ilyenkor jön az a szorongató érzés mellkasban, gyomorban… Aztán valahogy mindig előkerül az élet nevű rendező és szenvtelenül megmutatja, hogy amit problémának hiszünk, az csak felhőjáték a valódi poklokhoz képest.
Valahogy így ért engem a találkozás a Szombathelyen dolgozó megváltozott munkaképességű emberekkel. Azokkal, akik igazán nehéz helyzetben élik mindennapjaikat, és akik mégis rendkívül bátran ki mertek állni magukért, emberi méltóságukért. Betegen is büszkén!
„…ki mertek állni magukért…”
Mert hiába kétharmad, hiába Fidesz-tag igazgató, és hiába igazgat a gyárban is a fortélyos félelem, ők több százan egy petícióban megfogalmazták fájdalmaikat, és azt is, hogy mostantól saját kezükbe veszik a sorsukat egy élhetőbb élet reményében.
Mit is tehet ilyenkor egy ellenzéki országgyűlési képviselő?
Ami a dolga. Bemegy az érintett gyárba, sajtótájékoztatót tart, felszólal a Parlamentben, tárgyal igazgatóval, államtitkárral, akivel csak kell.
Aztán amikor hazamegy, becsukja a szemét, és örül a gyerekeinek, a barátainak, a munkájának – de leginkább annak az ajándék bizalomnak, ami miatt aznap tényleg képviselőnek érezhette magát.